Szeretettel köszöntjük Önt a Dékány András emlékoldal
Dékány120
évfordulós mellékoldalán.
Dékány András - Kecskemét, 1903. január 11. – Budapest, 1967. május 30. 12. író, újságíró
József Attila-díjjal kitüntetett író (1961)
Náderdőben vadmadár - Fotó- és videó pályázat:
Fotó- és videó pályázatot hirdet a Bársony István Alapítvány és a Székesfehérvári Fotóklub.
Téma: A Velencei- és környékének élővilága
Dékány András 120 éve született, névnapján tisztelgünk előtte azzal, hogy alapművének szellemét idéző alkotásokat várunk egy esztendőn át.
A Náderdőben vadmadár részleteit havonta jelentetjük meg alapítványunk honlapján.
Határidő: 2024. november 15.
Eredményhirdetés a kiállítás megnyitóján: 2024. november 30-án.
A pályázatra beadandó képek pontos paraméterei:
– digitálisan jpg kiterjesztés
– minimum 2 MB méret
– hosszabbik oldal 3500 px
– 300 dpi
A pályázatra beküldhető videó adatai:
– minimum 60 és maximum 120 mp
– 1920 px hosszabbik oldal
Küldendő az info@keletikincsekszalonja.hu címre digitális formában.
Egy pályázó maximum 10 képet és 5 videófilmet küldhet.
Nevezési díj: 1500 – 1500 Ft, ami a Bársony István Alapítvány bankszámlájára utalandó (11600006-00000000-41961627), a pályázatot benyújtó nevének közleményben való megjelölésével.
Dékány András: Náderdőben vadmadár című munkáját e-könyv, esetleg nyomtatott kötet alakjában szeretnénk megjelentetni. A nevezőknek ezért külön honorárium nem jár, a rendezők fenntartják maguknak a közlés jogát, természetesen minden esetben az alkotó nevének feltüntetésével.
Minden pályázó, akinek képe bekerül a könyvbe, megkapja a Végtelen vizek vándora, Dékány András élete és munkássága című kötet dedikált példányát, emelett számos értékes különdíj is átadásra kerül. A képeket vándorkiállításra küldenénk.
A Dékány-kétpercesekből reményeink szerint összeáll majd egy film, amely hűen visszaadja a Velencei-tó élővilágának egy esztendejét. A legjobb alkotások ebben a kategóriában is értékes különdíjakban részesülnek. A képek és a Dékány-kétpercesek egész évben küldhetők a fenti címen.
Náderdőben vadmadár című novella 1. részlete:
Meghívó
„Madarakról, nádasokról szól ez a könyv, meg mindarról, ami a nádasok körül található, a tóság
életéről, halakról, bogarakról, csigákról és furcsa, különös növényekről. Sok esztendő megfigyeléseit
foglaljuk itt össze a természetszerető ember szemszögén keresztül, s adjuk tovább a
élményeket a mi „vadvíz – országunkról”, erről az érdekes, sok természeti kincset rejtő vízi
birodalmunkról. Kalandozásunk tárgya a Velencei-tó, vagyis inkább a tóvidék, ahol már a
kőkorszakban is élt ember, hogy vadászva-halászva az ősnádasban megkeresse élelmét…
A tó partján az ember, az emberi kultúra győzelmes tempóban halad előre. Traktorok
zúgnak a földeken, üdülőtelepek épülnek, új utakat dögönyöz a hengerlő mozdony. De maga a tó
világa érintetlen: úgy élnek itt az évről-évre visszatérő fészkelők, mint évszázaddal ezelőtt,
csak a számuk és a fajtájuk fogy rohamosan. Az ok egyszerű: a vízi-madárság – a madárvilág
legősibb rendjének legtöbbje nehezen idomul az emberi kultúra formálódásaihoz.
Évszázaddal ezelőtt darvak sétáltak a Velencei tóság partjain, gödények (pelikánok) gubbasztottak
a torzsás szigeteken, és a kék égen ezernyi kócsagfióka tanulta a repülés tudományát. Ma már
nem látunk erre darvakat, gödényeket és csak elvétve – évenként egy-két párt – a kócsagokból.
De ha nincs is gödény, avagy daru, van még bőven gém, réceféle, vöcsök, szárcsa, dankasirály, nád
mélyén cserregő poszáták sok faja, vízicsibe, nyárilúd, bukók, lilék, vágó– és vadászmadarak!
Fészkelők, és átvonulók, amelyek mind érdemesek a megfigyelésre, és a védelmünkre is. A múltban
voltak olyan úri vadászok, ahol egy nap ezernyi vöcsök, kacsa, szárcsa került terítékre!
Kora tavasztól késő őszig járjuk majd ezt a vízi világot: a nád sarjadozásától, zsendülésétől a
sárgulásig, a lepihenő télelőig. Ennyi a nád egy esztendeje. Szilvesztere akkor van, amikor
március első felében récelikakra leszárnyalnak az első, messzi úttól pihegő récék… évzárója pedig
az első novemberi fagyok idején, amikor a vidrakölykök anyányira hízva kimásznak a szikkadt zsombékra,
s csak a szél fütyörészését hallják, madárhangot már alig.
Esztendőket töltöttem a nád zsendülésétől a sárgulásig a dinnyési madárvárta elpusztult
tornyában, s lápokon, a nádi útvesztőben, a récelikak szúnyogoktól döngicsélő magányában,
hidegben, melegben, napfényben, esőben – látcsővel, fényképezőgéppel, jegyzetfüzettel…
És lassan megmutatta titkát a tó, az ősnádas vízi világa! Egy nagy, meglepő egység mutatkozott
meg a látottak alapján: a Természetnek az az ősvilága, amelyet az ember szeret és véd, gondoz
és megfigyel. A természeti egység meglepő szervezet: vannak benne kicsi csavarok (bogarak,
csigák, békalencse), nagyobb fogaskerekek (halak, madarak, olykor emlősök is), továbbá, mindent
irányító ingák, mint a nád és a víz. Ha valamelyik szerkezeti tárgy berozsdásodik, vagy eltörik –
akkor döcögve tiktakol a masina… Ha még több, akkor végül is az egész szerkezet megáll! Rajtunk
múlik, hogy továbbmenjen a Velencei-tó nagy életgépezete: hogy éljen az embereknek nagy
értéket adó nádas, és benne az állatvilág, amely annyi szép élményt, megfigyelést nyújt a pihenést
kereső kiránduló, természetben kalandozó fiatalnak.
Elő a fényképezőgépet és a jegyzetfüzetet, üljetek barátaim, csónakomba! Kalandozzuk át
tavasztól őszig Madárország nádi birodalmát!”
Náderdőben vadmadár című novella 2. részlete:
„A motor fokozatosan lassít, Péter levette a gázt.
Mi történt?
Én hátra sem fordulok, hanem vizsgálni kezdem a gárdonyi nagyvíz hatalmas térségét.
Péter halkan szótagolja:
– Amott a Kolombusz!
Szélirányban, az úgynevezett Gatyás-nádcsoportnál, madár úszik a szabad vízen.
Vöcsök volna? Mert Péter igaz madarászhoz illően szaknyelven szereti nevezni a tollasokat, és
Kolombuszon a Colynbust, a vöcsköt érti, mert mi még így tanultuk.
A fény igen rossz, tompa. Rádadásul havazni kezd, s mint megbolondult kukorica, úgy vágódik a
látcső lencséjéhez a jeges hópihe. A távolság is csökken, úgyhogy intek Péternek, s a motor máris duruzsol.
Péter nagy tudománya, hogy halkan tudja járatni az egyébként nem valami szolgálatkész masinát.
Vöcsök volna? Lehetetlen, érkezésük ideje nincs itt, egyébként meg nagyobbat mutat, mint a Colymbus.
A vöcsök háta kilátszik, ezé nem… A vöcsök nyaka karcsú, ennél pedig vastag, és kígyózva hajlong,
ahogy úszik, holott a vöcsök ezt bizony nem teszi! Hát akkor…
Akkor a látcső megremeg, a havazás szűnőben (tavaszi tréfálkozás volt az égiektől),
és most kirajzolódik a látcső közepén a ritka tavaszi vendég: a sarki búvár.
– Jegesbúvár! – szólok hátra, és mivel úgyis tudom, hogy a következő pillanatban jön a kormánypadról a kérdés, hozzáteszem:
– Gavia arctica (Colymbus Immer)!
Péter füttyent egyet, és akkorát mozdul, hogy a kis propeller egyszerre a levegőbe süvít.
De nagyobb baj nem történik, a sarki búvár vonul a sík víz felé, mi pedig ravasz kerülővel feléje.
Mert ez is Péter nagy tudománya, hogyan kell belopni a madarat, amikor az mást akar, mint az ember.
Jelen esetben a Gavia szándéka az, hogy elkerüljön a csónak irányából, a miénk, hogy a közelébe érjünk.
Viszont az is tudjuk, hogy a sarki búvárnak vöcsök szokásai vannak: addig, amíg nem kell, szárnyra nem kap, hanem igazi
elemében, a vízben marad, úszik vagy bukik, de nem emelkedik a magasba. Még tréfál is, pedig alig száz méter a távolság:
felemelkedik a vízből, szárnyát megrázza, úgyhogy kitűnően lehet látni feketésen szürke, nagy testét, és a fehéres csillogó
hasat. Kígyózó nyakán a fej állandóan felénk fordul.”
Náderdőben vadmadár című novella 3. részlete:
„Megnézel egy nádszálat, és szépnek, finomnak, karcsúnak találod.
Esetleg festőinek, de nem viszed haza, nem teszed vázába, virágkereskedésben nem árulják, kertekben nem telepítik.
Csak az becsüli, aki tudja értékét, különben megvetett növény. Egyébként a legalázatosabb növény.
Szolgál embert, és állatot, szinte nem is önmagáért van, hanem a közért. A messze múlt maradványa, akár a vízi madár,
annak az őskornak a gyermeke, amikor javarészt víz borította a földet, és a növény is csak úgy tudott megmaradni, ha társult a vízzel, ha
alkalmazkodott hozzá. Így tett a nád, a pázsitféléknek ez a gyöngéd, és mégis oly erős gyermeke, és egy közeli rokona, a bambusz.
De a nád nem érte el azt, amit a bambusz. A nádról nem szólnak szép mesék, pedig megérdemelné; nem köztiszteletben álló,
mint Ázsiában a bambusz, a szent rokon. Japán, Sziám, Korea, Borneó és Jáva lakója leborul a bambusz előtt, mert tudja jól, ha
nem létezne, akkor neki nem volna háza, kerítése, állatcsapdája, csónakja, erdei hídja, hangszere és gyerekeinek játék.
És nem volnának mesék a mindentudó ravasz bambuszról.
A magyar nádnak sokat köszönhetünk, hogy az Alföld magyarsága megmaradt, nagyrészt a nád érdeme. A tatár és török idők menedéke a nád volt!
Ide vetette be magát évtizedekre a menekülő ember minden javával, barmával együtt. Így születtek meg azok a falvak az Ecsedi lápban és máshol,
amelyeket körülvett a mocsár, körülölelt a nád, a kákás, a szittyós. A nádi-falvak regénye sem született meg még, egyedül Hanyi Istók,
a fertői vízi ember legendája kísértette meg Jókai Mórt.
A Fertő, az Ecsedi láp, a Sárrét, a valamikori nádudvari Hortobágy elszállott idők emlékét őrzi a semmibe vett királyi nádról: Győrffy István
felkutatta a nádhajó emlékét a Sárrét nádból készült útjain, Herman Ottó a halászeszközöket…
De az élet megy tovább, és lassan felejtjük, hogy hálával is tartozunk a nádnak. Házaknak nem lett volna teteje, a baromnak alom,
a pásztornak cserény, szállás, halásznak menedék, csecsemőknek bölcső, falusi öregeknek puha üldögélő, könnyű kosár a pásztornép
asszonyának, gyerekeknek nádi pikula, halásznak vejsze és ezernyi furfang, ha nem lett volna nád;
lám: a nád is ér annyit, adott és még ad is annyit, mint a bambusz!
A vízi madárnak mindene a nád. Menedéke, otthona, szállodája, élelmiszerüzeme. ahonnan
elpusztul a nád, onnan eltűnik a vízi madár. Ez a törvény. Pedig nem küzd, nem védekezik az elmúlás ellen!
Irtják vízalatti kaszával, kapálják, tépik, vágják, égetik. És mégis feltámad. Egyedül akkor hull össze, semmisül meg, ha kihúzzák alóla az
életet adó szőnyeget, a vizet. Igaz, ilyenkor bosszút áll: sziket hagy hátra, újabb gondot, akadályt az alakító embernek.
A ponty a vízalatti torzsák között veti tanyáját, a sügér ugyanúgy; a keszeg úgy hozzátartozik, akár, ha maga is nád volna. És leshely a vízalatti nádi út,
tisztás a csukának a vizek tigrisének. És itt él, fészkel, a nádszálakon elfedve napozik, védelembe vonul a sikló, a tavak értelmetlenül üldözött lakója…
A nádcsinálta ingó szárazokon, ahol emberi szemtől rejtve virít nyaranta a vadvirág, él a nád védelme, biztonsága alatt a vidra és a vízipocok.
Ó, nincs még egy növény a földön, amely feladatát úgy végezné, mint a nád!”
Dékány András fotókiállítás nyílt Agárdon
Dr. Csiák Gyula író, Dékány-kutató gyűjteményéből nyílt kiállítás 2024. május 4-én az agárdi Kaptár Szolgáltatóházban, melynek kurátora Faragó László fotóművész. A megnyitó ünnepségen köszöntőt mondott Tóth István, Gárdony város polgármestere, a kiállítást és Dékány András munkásságát méltatta Dr. Csiák Gyula. A tárlat a XVI. Velencei-tavi Hal-, Vad-, Bor- és Pálinkafesztivál eseményeként nyílt meg.
Náderdőben vadmadár - 3. részlet
A születésének 120. évfordulója alkalmából meghirdetett fotó- és videó pályázat kapcsán közzé teszünk egy újabb részletet a Náderdőben vadmadár című írásából, hogy az alkotók munkáját megkönnyítsük azzal, hogy megismerhetik írói munkásságát, alapművének szellemiségét, ezzel alkotói ihletet kapnak, mellyel felkereshetik a Velencei-tó festői szépségű tájait, ahol eredményesen alkothatnak.
Fotó- és videó pályázati kiírás
Dékány András 120 éve született, névnapján tisztelgünk előtte azzal, hogy alapművének szellemét idéző alkotásokat várunk egy esztendőn át. A Náderdőben vadmadár részleteit havonta jelentetjük meg alapítványunk honlapján. Határidő: 2024. november 15. Eredményhirdetés a kiállítás megnyitóján: 2024. november 30.
A végtelen vizek vándora
A Velencei-tó és a vitorlázás szerelmese – 121 éve született Dékány András író. Kecskeméten látta meg a napvilágot 1903. január 11-én. Nemesi származású volt, lehetett volna gondtalan és szép gyermekkora, de tíz hónapos korában félárva lett, elveszítette édesapját. Gyermekéveit a Felvidéken töltötte, Gálszécsen nevelkedett. Hegyek helyett viszont mindig a tengerről álmodott. Tengerész szeretett volna lenni.
120 éve született a Matrózok, hajók, kapitányok írója
Tengerészkönyveket persze mások is írtak, de az ő regényei mögött ott volt fedezetként a tengerészmúlt.
Dékány gyerekként még szemtanúja volt az Osztrák–Magyar Monarchia tengeri életének, bár inkább már csak az összeomlásának. Tizenöt évesen, 1918 nyarán került Fiuméba szülővárosából, Kecskemétről, hogy megkezdje első tanévét a tengerészeti akadémián, a legendás Nauticán. És ezzel megkezdődött az életre szóló kaland. „Ott voltam a tengerészkorszak hősi idejének utolsó perceiben” – írja.
Fotó- és videó pályázatot hirdet a Bársony István Alapítvány és a Székesfehérvári Fotóklub.
Téma: A Velencei- és környékének élővilága
Dékány András 120 éve született, névnapján tisztelgünk előtte azzal, hogy alapművének szellemét idéző alkotásokat várunk egy esztendőn át.
A Náderdőben vadmadár részleteit havonta jelentetjük meg alapítványunk honlapján.
Határidő: 2024. november 15.
Eredményhirdetés a kiállítás megnyitóján: 2024. november 30-án.
Fotó- és videó pályázat
Fotó- és videó pályázatot hirdet a Bársony István Alapítvány és a Székesfehérvári Fotóklub. Téma: A Velencei- és környékének élővilága
A végtelen vizek vándora
A Velencei-tó és a vitorlázás szerelmese – 121 éve született Dékány András író. Kecskeméten látta meg a napvilágot 1903. január 11-én. Nemesi származású volt, lehetett volna gondtalan és szép gyermekkora, de tíz hónapos korában félárva lett, elveszítette édesapját. Gyermekéveit a Felvidéken töltötte, Gálszécsen nevelkedett. Hegyek helyett viszont mindig a tengerről álmodott. Tengerész szeretett volna lenni.
Létrejött a Dékány András emlékoldal
A Bársony István Alapítvány magára vállalta, hogy az ok nélkül szinte elfeledett író életét, munkásságát, felkutassa, bemutassa, megörökítse és újra a méltó ismertség magaságába emelje.
Szeretné velünk felvenni a kapcsolatot? Írjon nekünk:
Bársony István Alapítvány
Adószám: 18498136-1-07
8000 Székesfehérvár, Erzsébet út 72.
barsonyistvanalapitvany@gmail.com
www.barsonyistvanalapitvany.hu
+3620 927 6900
Bankszámlaszámunk:
11600006-00000000-41961627
Személyi jövedelemadó 1%-ának felajánlását nagyon szépen köszönjük.